Ha nincs hiteles ember, nincs szavahihetőség, nincs bizalom, megreked az élet.

Olyan szomjas az ember. Belül. És nem talál iható vizet. Mind poshadtak. Vagy részegítően tömények. Mikor valaki megkínál egy pohár tiszta vízzel, és nem vár tőled semmit érte, csak átnyújtja boldogan, hogy könnyíthetett rajtad – a legüdítőbb érzés a világon. Most élhető át igazán, mikor a forróságtól nem leli a helyét az ember.

Úgy éreztem, nem vagyok tiszta. Belül nem vagyok tiszta. Tudtam, hogy ezt nem látja, nem tudja senki rajtam kívül, ezért nem is kellett tartanom semmiféle lelepleződéstől. Nem volt nyomasztó a tudat, csak zavaró. Mintha valami belement volna a szemembe. Már nem láttam olyan fényesnek a lehetőségeimet. De még tudtam volna repülni akár, ha valaki megkért volna rá. De sötétedett. Mint akire szép lassan leszáll az alkony. Nem bántja, nem terheli, csak látja. És ez a tudat, hogy az alkonynak, a reggelnek is van szeme – megrendítő volt.

Az a fiatalember, aki nekem elsőnek beszélt arról az Istenről, akiről addig soha nem hallottam, még csak vonzónak sem volt mondható. Csupán sütött a tekintetéből, hogy nem a levegőbe beszél. De nem erőszakoskodott. Ó nem. Én voltam kíváncsi mind többre abból, amit mondott. Magával Isten létezésével a Biblia hittel való olvasása ajándékozott meg.

Igen, kicsit lebénultam tőle, mert amit addig ismertem a világról kiderült, hogy téves is, felszínes is. Ez úgy leblokkol egy 39 éves asszonyt.

Emlékszem arra, amikor sajnálkozva mondtam neki, hogy nekem ez nem megy. Mindenhol reprezentálni kell, itatnak, nem lehet visszautasítani, kötelez a protokoll... Még így gondolkoztam. Hol lehetek én szent ebben a világban!

Nem esett kétségbe. Tudta, amit tudott. Hogy nem én, maga Isten fog engem meggyőzni. Így is történt. És így is történik minduntalan.

Hallgattam az ellenkezők hangjában a kétségbeesett tiltakozást, kapálózást, ijedtséget, félelmet az ismeretlentől, az elképzelt, vagy rosszul ismert-tanított Istenről. És ez az értelmük falára felfestett hamis félelem tartotta vissza őket arról, hogy meghallgassák, mit mond maga az Úr. Nem az apostolai, nem a prédikátorai, hanem maga Isten. A Biblián keresztül.

Hallatlan szerencsém volt, hogy semmit nem ismertem belőle addig. Teljesen tiszta voltam, nem voltam, remélem, ma sem vagyok vallásos. Kíváncsi voltam Istenre és szomjaztam az igazságot. A szeretete ráadás volt – de mindennel felért.

Ezt lenne jó elmondani azoknak, akik meghallgatnak engem. Ha csak egy kicsit is meghallgatnak. Hogy milyen közel van hozzánk. Egy arasznyira, mondja az Írás. Ami azt jelenti, hogy suttogásunkat is hallja. De még azt is ismeri, amit nem mondunk ki, csak bennünk forog. A szívünkben zakatoló kérdőjeleket tudja. Mindent. És ha elég csendben vagyunk – meg is hallhatjuk a hangját. Úgy, ahogyan csak Ő és csak hozzánk beszél. Nekem vagy neked, akkor vagy most, azt amit senki nem tud, csak te meg ő. Minden vádolás nélkül. „Én sem vádollak” –mondja az asszonynak, akit eléje löknek, hogy ítélje halálra. Mert halálraítélt. Ő pedig felvállalja az asszony büntetését és feláldozza magát, helyette. Így az asszony szabad lett. Így az ember szabad lett.

Ez az a nagy öröm, amit el kellett mondanom. Ma. Neked. Konkrétan megnevezhetnélek, de úgyis tudod, hogy neked, hozzád beszélek. Tudod milyen jó úgy szeretni, ahogyan Ő? Feloldozza a szíved azoktól a kötelektől, amik gúzsba szorítják.