A szív, a szív, ez az átkozott – mondogatta mindig az ember. Mert ez volt mindennek az oka, bajnak, jónak.
Olvastam, faltam a könyveket, hogy elugorhassak ebből a valóságból máshova, de csak rövid időre tettek boldogabbá. A csalódások késélesek voltak mindig, ahogyan írtam is egyik versemben – ilyen rövid mondatok kísértenek a fejemben magamból – és sokáig hiába kerestem a tisztát. Még most sem tudom, egészen pontosan van-e eleve elrendelés, bár szól róla a „fáma”, ami az Ige. Csak azt tudom, hogy („visszaszáll egy szárnya vesztett holt sirály, lebeg lebeg aztán leszáll, szívem vak tengerére száll” – írja Zelk Zoltán a Sirály című versében, és milyen pontosan fogalmaz a szívvel kapcsolatban) semmi nem elégített ki, semmilyen írás, vers, mondat, szó. Olyanok voltak, mint útjelző táblák, de az út nem volt sehol.
Minden hiábavaló a nap alatt – sóhajt föl a Prédikátor is, mikor végre a kezembe akadt a Könyv. És mert egy élő ember adta nekem, önmagával együtt, egy hitvallással arról az igazságról, amit abból elfogadott, úgy is fogadtam. De amit kaptam a Könyvből ezen felül, minden képzeletemet felülmúlta. Ittam, mint a vizet hegymászás közben, mikor forrásra bukkan az ember. Milyen tiszta! Milyen igaz! Nincs szükség magyarázatra máshonnan. Olvasod és olvas. Egymást olvassátok. Előtte is volt olyan, hogy magammal beszélgettem, és elképzeltem, hogy talán nem is vagyok egyedül bennem, hanem még vannak páran belőlem ott bent – erre még Babits Mihály: A gólyakalifa története is rásegített, és már attól félhettem, hogy nem fogom tudni, mikor kinek higgyek... de aztán ez a Könyv helyre tett. Igen, az Isten, akiről sokat nem hallottam, szólni kezdett nagy harangokkal bennem. Úgy olvastam szavait, mint a gyermek, aki újra elindul a kályhától, hogy járni tanuljon. Jobb volt ez bárminél, amit addig olvashattam. Valóságos út, igaz, amin eligazodhattam – és soha nem csalódtam. Ha mégis, akkor az a saját elképzeléseim miatti tévedés okozta bánat volt – de az igazság mindig kiigazított.
Ezt tudja ez a Könyv. Egyetlen más sem tudja. Mert úgy emelkedik ki a többi közül, mint az egyetlen, amit semmilyen világégés el nem bírt pusztítani. Hogy földrengést okozott bennem? Csak természetes. Nem hozzám igazította önmagát, engem rázott magához közelebb. Bár nagyon utánam jött, nagyon közel lépett, sőt: belém hatolt, mint a kés. És a szívem nem állt ellent neki. Úgy operálta ki a régit, hogy már az új ott dobogott helyette. Ő adta nekem a magáét. És vele együtt az egész mindenséget. Hogyne fájt volna hát minden! Mikor, ahogy addig én is, minden kívüle volt, bár benne létezett, de csak úgy, mint azok a halott dolgok, amiket felrakosgat az ember a polcra, és nézegeti őket, másra már nem valók. Ő élővé faragott. Velem együtt dobogott, örült és fájt, mikor hogy adódott. Mindenben ott volt, ahogyan ültem az ágyban egyedül, vagy fésülködtem a tükör előtt. Néztem az ábrázatom, és hallottam szavait rólam: „mint a disznó orrában az aranyperec, olyan a szép asszony, akinek nincsen okossága”. Nem lehetett apelláta. A mondat elevenen hatolt belém, mint a szike. Nem lehetett, nem is akartam kikerülni. Vágytam az igazságra, mint a forrás vizére a hegyen.
Azóta tudom, mióta megismertem, hogy az Igazság kívülünk van, de beengedhetjük, mint a kopogtató vándort. És akkor már együtt vacsorázhatunk.
2017-09-07