A ’80-as évek második felében mutattam be Ha élni akarunk c. lírai oratóriumot- Illyés Gyula: Az éden elvesztése, Pilinszky János és Kányádi Sándor válogatott verseivel. Az Illyés mű már több mint tíz éve foglalkoztatott, a téma, az írás előadhatósága okán is. Pilinszky verseire jóval később bukkantam rá, kedves és már néhai kollegám, Visky Árpád ajánlására. Kányádi pedig elmaradhatatlan költője volt életemnek. Akkor nem is fogtam fel teljes valójában, mire vállalkoztam. A hályogkovács módszerével vágtam bele, érzéseimre, akkori értelmi képességemre hagyatkozva, féltvén ezt a gyönyörű földet, amit egy őrült tönkre tehet. Egy atombomba felrobbanhat – még ha csak véletlenül is – és vége mindennek. Pilinszky költészetében a totálisan kiszolgáltatott embert éreztem, Istennel szemben, aki ott volt minden verse mögött. De akkor még nem hittem abban, hogy létezik, nem is foglalkoztam ezzel, csak aggódtam a földért, az emberiségért. Kányádi versei úgy illettek bele az egészbe, mint a józan paraszti észjárású, tiszta ember, aki kézenfekvő ötlettel szolgálhat. A bajt megnevezni Illyés Gyula volt hivatott, a kárt, a szenvedést felmutatni Pilinszky, és Kányádi volt, aki a kezét nyújtotta. Így mindhárman harmóniába kerültek bennem, az emberben, aki hitte, hogy egy ember, meg még egy, meg egy másik is, ha kezet adnak egymásnak, megállíthatják a pusztulást.
A kritika nem volt egyértelműen elfogadó, volt, aki azt kifogásolta, hogy a szerzők párosításával súlyosan megszegtem bizonyos értékelési szabályokat, mert nem lehet őket egy lapon emlegetni, volt aki, azt jegyezte meg, hogy nem voltam elég meggyőző, nem „kampányoltam”? esetleg eléggé – szóval vegyesen reagáltak rá.
Nem voltak azonos hullámhosszon se velem, se a költőkkel, se a világgal. Ők. Én igen. És sajnos! engem igazolnak a mai történések. Észak Koreában megszületett az a diktátor, aki nem véletlenül, hanem készakarva nyomja meg a gombot.
Akkor még nem tudtam arról, hány atomrobbantást hajtott végre a világ itt-ott, csak a csernobili atomkatasztrófa ért utol minket.
Hogy is állunk akkor a művészi megérzésekkel? Miért söpörjük félre mindig a vészharangot kongatókat? Mert szótlanul, csöndben akarunk kimúlni? A világ élvonalaiba egyre több olyan vezető kerül, akinek semmi, vagy csak kevés köze van a valóságos emberi élethez. Nincs családjuk, nincsenek utódaik, rendre elválnak, rendre kiderülnek róluk ilyen olyan nem szeretjük dolgok – de vezetők maradnak. De diktálnak, de irányítanak.
Beszél az írás olyan korról, amikor gyermekek ülnek a trónon, amikor gyermeteg emberek parancsolnak meglett embereknek, amikor átveszi a meggondolatlanság az uralkodói szerepet, és a józan észnek búcsút int az emberiség.
Úgy látom, hasonló időket élünk. Körbe forog, mint a megkergült.
Nem tudjuk megállítani, efölött nincs hatalma még a legszerencsésebb őrült vezetőnek sem, de késleltetni, helyreigazítani a dolgokat mindig van esélyünk, amíg még van nap a fejünk fölött. Amíg nem esik ránk, mint egy szőrzsák, és nem ütnek agyon a hulló csillagtömbök, mert sosem azt láttuk bennük, amik, hanem ábrándoztunk egy kitalálhatatlan életről, amit még csak utánozni sem tudunk igazán. Mert akkor nem romlana el ilyen hamar.
(Prédikátor 10:13; Ézsaiás 3. fejezete)
2017-11-29
Nászta Katalin
