Gyermekkoromban vezettem naplót, apám tanácsára. Akkor nagy élmény volt, leírnom a fehér papírra, mindazt, ami velem történt, amit éreztem, gondoltam. Késöbb nem érdekeltek a naplók. Más élmények, kalandosabbak vonzottak. Ma is nehezen szánnám rá magam. Pedig egy húsz éves periódusban majdnem mindennap leírtam, amit a Bibliából megérteni véltem. Az is gyönyörűséget okozott, hogy az igeszakaszokat lemásoltam. Mindig azokat, amiket hallgattam, olvastam, megragadtak. Élő beszédek ezek, nem történelemleckék. 

Most sokan írják önéletrajzi könyveiket, vallomásaikat, rögzítik a múltat, mintha így megőrizhetnék a jövőnek. Néha beleolvasok ebbe-abba. Semmitmondóak, de legalábbis érdektelenek. Ha lenne bennük pontos adat, ami visszaigazolja az írásban leírtakat... hogy beágyazhasd az időbe, könnyebben megértsd, mi történt, kivel, hogyan - talán érdekes lesz majd a jövő nemzedéknek. Végülis mindig akad valaki, aki valamire kiváncsi és ahhoz megtalálja a megfelelő embereket, véleményeket, tudásokat... 

Az olvasás is csak menekülés a valóságtól. Amíg olvasol, nem vagy ott, ahol vagy.

Mire fel való hát akkor az írás? Messzire vezetne kibontani. S már este van.

Szinte egész nap képeket másoltam elküldeni D.Á.nak, hadd írja meg a s.-i színház történetét.

Voltam Pákozdon, Pesten. Fárasztó volt, de jó. Sok idős emberrel találkoztam, akik folyton elmennek valamilyen kiállításra, emlékestre, könyvbemutatóra stb. Nekem sok az egymásutáni részvétel ilyeneken. Időre van szükségem, hogy leülepedjen, amit hallottam, láttam. Ha rögtön mással töltöm a fejem, egymásra rakódnak, nem tudom feldolgozni. Emésztetlenül kimegy belőlem. És nincs semmi haszna. 

Ma folyton tömik a fejeket valamivel. Hogy ne tudj gondolkozni. Élni.