Anyám könyve, amit nagyon régen vetett papírra, a harmincas éveinek táján.  25 évvel később folytatta volna, de már nem volt kedve, se ereje befejezni. Úgy 15 éve mutatta meg nekem, akkor azt mondtam neki, hogy megjelentetem. Nem ellenkezett. F.R. jegyzetei – így szignózta. (Nászta Katalin)

Gyermekszemmel – édesanyám emlékeiből

 Az Anya

Mi lesz, ha…? Igen, mert ő már nem sokáig húzza, érzi, hogy napról napra gyengül, fogy az ereje. A múltkor is elfogta az a kínzó köhögés, hogy majd a lelke szakadt ki – nem, nem bírja sokáig és akkor mi lesz a gyerekekkel? Különösen a kicsiért aggódik. A nagy, az erős, dundi, szőke, hízelgő, mindenki szereti, még a nagyanyja, Mámi is azt mondta: ez az én unokám! pedig apja sincs, zabigyerek, az első könnyelmű szerelem gyümölcse. Ki tudja hol jár az apja azóta, hogy megmondta neki: úgy van. Eltűnt, mint beteg szamár, nem látta többet soha. Sokat sírt miatta, hogy itt hagyta, a szégyenbe. Mindegy, úgyis minden elmúlik, az élet is… minden. Fáradtan, lemondóan legyintett, egyszer mindennek vége. Lekuporodott a kemence elé és fát tett a tűzre, majd hosszan bámulta a gyengén lángra kapó fát, amint a végén sisteregve kibuggyant a víz, bámulta – nem látva, tovább fűzve gondolatait, miközben öntudatlanul a gyerekek szóváltását is hallotta.

- Igazán, na, gyere játszani! ezt a kicsi mondta kérlelőn. Hagyj békén, nem játszom, álmos vagyok, mondta a nagy, de abban a pillanatban éles sikoltással ugrott fel az ágyról, ahol feküdt és nekiugrott a kicsinek, hogy megüsse.

Az anya hirtelen felrezzenve megfordult és szétválasztotta a két gyereket. -

Megharapta a hasamat! sírt Boriska, muszáj nekem mindig játszani, csak azért, mert ő úgy akarja? unom mindig mamásdit játszani, egyebet nem is tud!

A kicsi félve húzódott félre a sarokba, ő igazán nem akarta megharapni, nem is tudja, hogy történt. A múltkor is villával majdnem kiverte a szemét, úgy hozzávágta az asztalon keresztül, mert elvette az ő villáját. Akkor nagyon kikapott és le kellett térdepelni az asztal alá. Éppen vasárnap volt, szépen meg volt terítve az asztal, a leves is ki volt tálalva, szép sárga húsleves, hosszú laskával. Ők ketten már az asztalnál ültek, szemben egymással, amikor észrevette, hogy nem az ő villáját tették neki, az övé ott volt a Boriska tányérja mellett. És akkor, nem is tudja hogyan, csak elrepült a villa és csak kicsin múlott, hogy nem ütötte ki a szemét Boriskának, pedig nem akarta, igazán nem akarta.

-Jaj, Istenem! hát miért kell ti mindig veszekedjetek, miért nem hagysz utána, látod, hogy milyen indulatos...- szólt az anyjuk.

Boriska felhúzta a ruháját és bizony ott látszott kereken a kicsi foga helye.

-Uramisten! hogy is fér egy ekkora gyermekbe annyi méreg, indulat! -Anyukám, én igazán nem akartam, sírt a kicsi a sarokban. És az anya tudta, hogy valóban nem akarta, és ezért féltette. Tudta hogy sok baja lesz még az életben, mert az ilyen indulatkitöréseket, bármennyire is megbánja, nem nézik el az emberek és sokat fog szenvedni, amíg majd megtanul uralkodni magán, fékezni magát, hiszen még alig öt éves… Elnézte vézna, sovány kis alakját, majd magához vonva, ölelte. - Dódikám, miért vagy rossz? Légy jó, kislányom, nem szabad ilyesmit csinálni, az emberek megvernek. Nem fognak szeretni, ha rossz vagy. A gyermek zokogva bújt az anyjához, mintha érezte volna, hogy az anyja búcsúzik tőle, hogy el fog menni messze, és őt nem lesz senki, aki szeresse, aki megértse, hogy ő nem akar rossz lenni, nem akar bántani senkit, szinte sikoltva mondta, nem anyukám! soha, soha többet nem leszek rossz!!! És ez a „soha” tudat alatt végig kísérte egész életén, soha nem akart rossz lenni, nem akart ő rosszat tenni senkinek.

Másnap reggel, mikor felébredt, anyja nem volt otthon és nem jött haza egész délelőtt. Boriska azt mondta, hogy az éjjel anyuka beteg lett és a mentők bevitték a kórházba.

És aztán soha többet nem jött haza. Apja azt mondta délután, amikor hazajött, kezében egy kendőbe kötve anyja holmija, azt mondta csendesen-furcsán: Meghalt… nincs többé anyátok! És zokogva ölelte magához a két árvát, zokogott, mert hiszen ő is, újra árva lett.

A temetésre csak Boriskát vitték, nagy volt a hó és ő nagyon kicsi volt. Pedig március volt, már majdnem tavasz. Mind elmentek és ő egyedül maradt otthon. Kinézett az ablakon, az embereket nézte, amint nehezen mennek a nagy hóban és az égből egyre hull, hull a hó, úgy látszik hópehely asszonyság mind kirázza a tollat a párnájából, biztos újat tesz bele, kicseréli a régit, eszébe jutott, mikor az anyja új tokba tette a párnákat, akkor is így szállt a tollu, igaz, ez nem tollu, ez hó, elolvad, ha kisüt a nap és meleg lesz. Leszállt az ablakból. Fázott. Kialudt a tűz, hideg volt. Bebújt az ágyba a paplan alá, ott jó meleg van.

Elalhatott, mert arra ébredt, hogy tele van a ház, hazajöttek a temetésről! Anyuka hol van? kérdezte sírósan, mert megijedt a sok embertől. Csak az anyja jelenlétében érezte magát biztonságban, még nem tudta felfogni, hogy az anyja meghalt és ez azt jelenti, hogy nincs és soha többé nem látja, nem fogja ezután soha senki szeretni, megölelni, melegen megdorgálni, ha megint kitör belőle a „rossz”.

Boriska erre megint sírni kezdett, az egyik néni azt mondta, neked fiam már nincs anyád, de legalább van apád, ennek a szegénynek, mutatott Boriskára, se anyja, se apja és szinte haraggal nézett a férfira, mintha ő lenne a hibás ezért. A kilenc éves kislány még jobban zokogott, ő már tudta, mit jelent a halál, és mind jobban rázta a zokogás. A kicsi előbb értetlenül nézte az elé tárult képet, hallotta az elhangzott szavakat, nem tudta miért, de hirtelen neki is sírni kellett. A férfi odament a nagyobbik gyermekhez, sután a fejét simogatva csitította, ne sírj fiam, nézd, most Dódika is sír és megbetegszik, hadd el, ne sírj, de neki is elcsuklott a hangja.

 A gondoskodás

A rokonok aztán mindent összeszedtek a szobából, konyhából, aminek csak valami értéke volt: az ágyneműt, a varrógépet, az edényeknek a javát, azt mondták, megőrzik majd az árváknak, ha felnőnek legyen valamijük. A férfi csak nézte, mint hordják szét a kis otthonát, nem tudott semmit sem szólni, állt gyámoltalanul, fogta a gyerekek kezét és csak annyit mondott, csinálják, ahogy akarják, neki már úgyis mindegy.

Aztán az egyik nagynéninek eszébe jutott, hát a gyerekekkel mi legyen? és akkor kiderült, hogy mindegyiknek van elég baja és egyik sem vállalhatja a gyerekeket. Boriskát – szólalt meg az egyik, amelyiknek az előbb is eszébe jutottak a gyerekek – beadjuk az árvaházba, érte nem kell fizetni, a másik, a kicsi, az úgyis az apjáé, maradjon vele. Ebben aztán megegyeztek. Boriskát beadták az árvaházba, a holmikat a Samu bácsi szekerére rakták, aki elvitte Rákosra, Mámihoz, megőrzés végett, hogy legyen majd, ha a gyerekek megnőnek. A varrógépet Katica ángyó vitte el, mert ő majd varr rajta, nehogy berozsdásodjon, kár lenne érte, hiszen mennyit gürcölt szegény Anna, amíg megvette, megette az egészségét a sok munka a gép mellett, az vitte a sírba, na majd ő vigyáz rá, megőrzi, jószándékkal.

Mikor a rokonok így szépen elrendeztek mindent, elvitték a megőrzésre valót, ők ketten, az apjával ott maradtak a kifosztott lakásban, hirtelen nem is tudták mihez kezdjenek. A gyermek, alig öt éves, nemigen értette, mi is történik körülötte, mit jelent mindez. Felmászott az ágyba, a csupasz szalmazsákra feküdt, még jó, hogy ezt nem vitték el megőrizni! De a paplant s a párnát azt elvitték. Pedig hideg van, jó lenne a paplan alatt aludni a jó melegben. Fázósan összekucorodott, ruháját lehúzta a lábára, azzal takarózott, nem sírt, pedig nagyon sírhatnékja volt, mintha érezte volna, hogy neki már nem szabad többet sírni, mert hiába sír, nincs, aki vigasztalja, aki segítsen rajta. Az apja épp olyan árva, elveszett, mint ő. Most is csak áll és nézi őt szomorúan, gyámoltalanul, nézik egymást és nem tudnak semmit szólni egymásnak, mind a kettő olyan vigasztalanul árva.

Hova-merre?

Dódi felült az ágyban és értetlenül nézett körül. Hogy került ide? kavarogtak benne a múlt eseményei. Nem tudta mennyi idő telt el, mi is történt vele. Csak ült az ágyban és nézett maga körül a kicsi szobában, ahol most laktak.

Mikor jöttek ide? Nem emlékszik. Nézi a szekrényt, az asztalt, rajta egy darab kenyér, a széken az ő ruhája, köténye és hirtelen eszébe jut, hogy az apja az este azt mondta, addig ki ne menj a házból, amíg rendbe nem teszed magad. Mosdjál, fésülködj meg és rendesen öltözz fel, úgy menj ki, de csak az udvarra, az utcára ki ne tedd a lábad. Még azt is mondta, menj Dénes nénihez, otthagyom az ételt, ő odaadja majd neked délben, én megyek dolgozni, nem leszek itthon.

Most hát felkelt, felöltözött, kötényét már mentében kötötte meg hátul, masnira, nem volt türelme, alig várta, hogy kint legyen a szabadban. Olyan sivár volt ez a kicsi szoba sötét, hideg téglapadlójával, csupasz bútoraival, ösztönszerűen menekült belőle, ki a szabadba.

Ahogy az ajtón kilépett egy szűk, sikátorszerű macskaköves udvarra került. Szemben egy másik háznak a hátsó része egész hosszában elzárta a kilátást, úgyhogy még az udvarra sem sütött be a nap soha. Jobbra nézett, ott is egy nagy magas falat látott, arra indult és elért a ház végére. Látta, hogy itt egy kétméternyi széles út van. Ha jobbra néz egy vasrácsos kaput lát, mögötte egy szép nagy udvarral. Ott is körbe volt építve házakkal, de a házak előtt szép, virágos gruppok és füves térség.

Legszívesebben arra ment volna, de tudta, hogy ott az igazgatóék laknak és nem szeretik, ha ott cselleng, mindig hazaküldik, ha meglátják, pedig nagyon szeret ott, a szép virágok között járkálni, a fűre leülni, de nem akarja, hogy megint rászóljanak, inkább nem megy oda. Balra fordult hát, és elindult a másik udvar felé. Ez az udvar is nagy, még nagyobb, sokkal nagyobb, mint a másik, de itt nincs virág, se fű, se fa, csak macskaköves udvar, köröskörül raktárak, meg egy hosszú istálló. Ott lovak is vannak, szép barna lovak, egy bácsi mindig meg szokta kefélni a szőrüket és akkor olyan szép csillogóak lesznek, mint a mesében a táltos lovak szőre. Sokszor elnézi, ahogy keféli, majd a port kiveri az istálló kövére, szép, cifra mintákat rak ki a porból.

Soha nem mert bemenni az istállóba, csak az ajtóból nézte, mit csinál a bácsi, egyrészt, mert félt a lovaktól, meg aztán nem szerette a szagot sem, ami az istállóból kiáradt. Csak, amikor kivezették a lovakat. Akkor gyönyörködött szép, fényes, barna szőrükben, amint büszkén emelgették a lábukat, szinte táncoltak a napon és kapkodták a fejüket. Ilyenkor mindig elhúzódott a közelükből, csak messziről nézte nagy gyönyörűséggel, amint körbe sétáltatja a bácsi az udvaron, majd visszavezeti őket az istállóba.

A nagy kapu mellett egy kicsi ház állt, vadszőlővel befuttatott verandával, ez volt a házmesterék lakása, itt laktak Dénes néniék, aki majd odaadja neki az ételt, amit az apja otthagyott a számára. Dénes néni idős, fekete arcú néni volt, mindig barna kendőt viselt a fején és olyan érdes hangja volt, mint egy bácsinak. A lakásban állandóan füstszag volt, annyira, hogy ő mindig egy kicsit köhögött, amíg megszokta. Dénes néni cigarettázott, Dénes bácsi pipázott.

-Na gyere, Dódi! megmelegítem az ételt, egyél, jó paszulylevest főzött apád és tejbegrízet, jó nagy csomókkal benne - mondta Dénes néni, mikor meglátta a gyereket és érdesen kacagott hozzá. - Apád akkora fazékkal főzött, hogy elég lesz egy hétig is, csak győzzed enni. Majd elővette a fazekat, amitől a gyerek megijedt, hogyha éhes lett volna, akkor is elment volna az étvágya.

A néni kitette a levest egy tányérba az asztalra, kanalat tett melléje. - Na tessék, egyél, ettől nősz nagyra. Rád férne egy kis hízás, mert nagyon gyenge bőrben vagy!

A gyerek az asztalhoz ült, nézte a tányérban az ételt, de valahogy összeszorult a torka, még a száját sem tudta kitátani, hogy bár megízlelje, csak ült ott, boldogtalanul forgatva a kanalat az ételben és sehogy sem tudta a szájába tenni.

- Nem vagyok éhes… - szólalt meg nagy későre, nem kérek most semmit, majd később eszem - mondta, csakhogy haladékot kapjon és ne kelljen ennie. Általában rossz étvágyú, gyenge gyomrú gyerek volt, kicsi korától sírós, gyenge idegzetű, hasmenős. Azt is mondta az egyik nagynénje egyszer az anyjának, jobb volna, ha meghalna ez a gyerek, úgyse lesz soha egészséges, csak terhedre van, te Anna! Anyja szomorúan nézte akkor és lehet, hogy igazat adott a nénjének. Talán valóban jobb lenne neki, ha meghalna?

 Az intézet

Egy reggel az apja azzal költötte fel: Gyere! Ma átmegyünk Szilágyiékhoz, segíteni kell valami munkában, te addig játszol Babikával.

Szilágyi Babi a mészáros vele egykorú kislánya volt, néha áthívták hozzá játszani őt, ha Babinak úgy volt kedve, de nem mindig volt kedve. Egyszer unta magát és hívatlanul ment át, akkor Babi toporzékolva kiabált rá: Menj innen, nem akarok most veled játszani! És leborult a díványra, eltakarta arcát, hogy ne is lássa őt. Nem is szereti, csak Szilágyi bácsit, ő mindig kedves hozzá, megsimogatja az arcát és finom dolgokat ad neki enni, jó friss tepertyűt, puha kenyérrel, meg finom szafaládét. Egyszer ebédre is meghívták, de csak a húslevest szerette, a másodikat (vadas volt) azt otthagyta, mert keserű volt a mártás. Szilágyi néni haragudott, azt mondta, olyan válogatós, mintha valami gazdag úrigyerek volna, nem egy ágrólszakadt senki. Ő hallotta ezt és szégyellte magát, amiért megharagította a nénit, mert a néni is mindig kedves volt hozzá, csak Babi volt szeszélyes.

Hallotta, amikor azt mondta a néni az apjának, jobb, ha ő is megy Babival az óvodába, minthogy egész nap erre-arra ténferegjen. Ott felügyelet alatt van, tanul is valamit, ami igazán ráfér, hiszen apja egész nap nincs otthon. Még azt is mondta a néni: - Maga is csak egész nap jár, keresi a munkát, de hiába, manapság nagyon nehéz munkát találni. Az apja csak bólogatott, majd azt mondta, elmehetne Désre az útépítőkhöz, most oda kéne ember, de hogy hagyja itt ezt a gyermeket, ha meg úgy megy, hogy estére hazajön, nem keresi meg az útravalót sem. - Nagy gondban vagyok, azt sem tudom, mit csináljak.

Az asszony szánakozva nézett rá, bizony nehéz, még egy asszonynak is nehéz egy gyereket nevelni, nemhogy egy férfinak.

Aztán egy reggel, szépen felöltözve, már amennyire szegényes ruhatárából kitellett, az apja még masnit is kötött a hajába, igaz, Babi azt mondta, olyan, mint egy palacsinta a fejeden, de a néni leintette, azt mondta, hogy nagyon jól van. És átmentek az úton a Szentpéteri templom előtt és már ott is voltak a túloldalon.

Az óvodában egy tisztelendő nővér fogadta őket és megmutatta a helyüket. Szép nagy terem volt, a teremben padokban ültek a gyerekek, már elég sokan, a padok előtt, az emelvényen egy asztal állott, oda ült a tisztelendő nővér, akinek furcsa hosszú ruhája, és a fején fekete-fehér főkötő volt, csak az arca látszott ki belőle. Egy kicsit meg is ijedt, mikor meglátta, de aztán megnyugodott, mert a néni nagyon kedves volt, úgy is kellett mondani neki: kedves-nővér.

Most már minden nap jártak óvodába, tanultak verseket, meg játszottak kint a nagy udvaron, mikor nem esett az eső. Még színdarabot is tanultak, de ő nem játszott benne, mert azt mondta a kedvesnővér, hogy ő csak vendég, nem rendes óvodás, mint a többi és majd megy iskolába.

Az évzárón aztán előadták a darabot. Ünnepély volt, eljöttek a szülők is mind, csak az ő apja nem jött el, mert dolgozott, nem tudott jönni. A színdarab nagyon szép volt, még sírt is, mert egy olyan kislányról szólt, akinek nem volt mamája és gyufát árult és hullott a hó és a kislány elaludt és egy angyal leszállt az égből és felvitte az anyukájához az égbe. Arra gondolt, hogy jó lenne, ha őt is felvinné az angyal az ő jó anyukájához az égbe. És nagyon, nagyon szomorú volt.

Aztán nem volt más választás, őt is be kellett adni az árvaházba, igaz, hogy érte fizetni kellett, mivelhogy nem volt egészen árva, mint Boriska, a testvére, mert neki volt apja. De hát nem volt mit csinálni, az apja csak Désen kapott munkát és azt nem szabad elszalasztani, mert nem volt miben válogatni, még ez is nagy szerencse, hogy felvették. Majd csak lesz valahogy. Az árvaház a Honvéd utcában volt, egy nagy barna kapun kellett csengetni. A csengetésre egy lány nyitott kaput. Mikor megmondták, mit akarnak, bevezette őket az igazgatónőhöz.

A hatalmas kapualjból kiérve egy tornácra mentek, majd egy kicsi barna ajtón keresztül egy szobába léptek be. Az igazgatónő kicsi kövér szőke nő volt, szívélyesen fogadta őket, majd megbeszélték a részleteket, amiből ő nem sokat értett, de ez nem is volt fontos. Aztán az apja elköszönt tőle, lelkére kötve, hogy viselje jól magát s azzal elment. Az igazgatónő kézen fogta és elindult vele egy hosszú tornácon. Végül is benyitottak egy ajtón, amiről később megtudta, hogy ez a munkaszoba, itt tanulnak és itt tartják a kézimunkaórákat is.

Ahogy bementek, egy olyanforma terembe került, mint az óvoda volt, csak itt a padok magasak voltak, nagylányoknak valók. A lányok sokan voltak, mind felálltak. Az igazgatónő intett, hogy üljenek le és Boriskát szólította. - Nézd, itt a testvéred, rád bízom, gondoskodj róla, hogy megtanulja a házirendet! - azzal megfordult és kiment.  

A lányok mind kíváncsian nézték őt. Boriska odavitte az asztalhoz a kézimunkatanárnőhöz és azt mondta: - Mondd meg szépen, hogy hívnak. - Dódinak hívnak, mondta, mire a lányok elkezdtek kacagni, de a néni leintette őket és azt kérdezte: Más neved nincs? Akkor Boriska megmondta, hogy Fischer Rózsikának hívják és dühösen rántott egyet a kezén, ahogy fogta. Ilyen buta, még annyit se tud, hogy kell bemutatkozni! Eredj, rendezd el a húgodat, mondta a tanárnő Boriskának.

- Ezt a nénit - kezdte meg nővére a rendezést - úgy kell hívni, Rózsi nagysága, azt a másikat, aki behozott, az Kicsianyám, ő a fő itt. Aztán amint mentek végig a tornácon, egy ablakon mutatott be, ez a háló, ide csak, amikor fekszünk le, akkor szabad bemenni.

Tovább mentek, majd elhaladtak egy nagy kapualj mellett és beléptek egy nagy ebédlőterembe és onnan egy kisebb szobába. Itt egy idős, foltos arcú és kezű néninek mutatta be őt a nővére. - Ő az én testvérem és most itt fog lakni velem. Kérek szépen ruhát neki. Mariska néni, mert így hívták a nénit, ránézett, elmosolyogta magát, na gyertek! s visszamentek az ebédlőbe, ahol a terem hosszában végig egy asztal volt, két oldalt padokkal. A fal mentén kis, kétajtós szekrények húzódtak, ezekben voltak a növendékek kinti ruhái. A néni ránézett s azt kérdezte, van más holmid is, vagy csak, ami rajtad van? Nincs semmi más, mondta ő. Na, akkor befér a te szekrényedbe az ő holmija is, szólt Boriskához. Majd egy nagy szekrényből ruhadarabokat vett ki, itt van, öltözz át, szólt és visszament a szobájába, Boriskára bízva a többit.

Akkor aztán bementek a fürdőszobába, ahol tetőtől talpig megfürdött és felöltözött az intézeti ruhába, fekete-fehér pepita ruha és fekete klottkötény, szürke harisnya és fekete egész cipő – ebből állt az egyenruha. Mire mindezzel végeztek, a kinti ruháját visszavitték az ebédlőbe, betették a kicsi szekrénybe, a Boriska ruhái mellé.

Mikor kimentek az udvarra, már a lányok is kint voltak, vége volt a munkaórának, kíváncsian gyűltek köréje, kérdeztek ezt-azt, s ő legjobb tudása szerint válaszolt a kérdésekre. Egyszerre csak megszólalt a vacsorára hívó harang, amit a szolgálatos lány kongatott. Bevonultak az ebédlőbe, ahol már meg volt terítve és ki volt tálalva a vacsora. Mindenkinek megvolt a maga helye, ő Boriska mellett kapott helyet. Ő rögtön le is ült a padra a helyére, de nővére a hóna alá nyúlva felemelte, megmagyarázva, hogy előbb imádkozni kell és csak azután szabad leülni enni.

Furcsa, de most jólesett a vacsora, meg is ette az egészet, éhes volt, ilyen még nem volt, hogy ő is éhes lett volna. Vacsora után az udvaron még játszottak egy órácskát, a nagy lányok körbe állták őt és nővérét, kérdezgették mindenféléről, kíváncsian nézegették, mint az új gyereket szokták, majd megunva játszani mentek.

 A hajasbaba

Karácsony délutánja; nagy izgalom uralkodott az egész intézetben, a nagyobb lányok a kicsiket öltöztették, csinosították őket és közben régebbi karácsonyokról meséltek, a kicsik kíváncsian várták az angyalt, vajon mit hoz és számba vették apró vétkeiket, vajon az angyal számontartja őket? Aztán végre csengettek és megindultak a hálóból az ebédlő felé kettős sorokban, be az ajtón és szemük elé tárult a hatalmas, plafonig érő gyönyörű karácsonyfa. Elakadt lélegzettel bámulta Dódi a fát és szinte látta az angyalt leszállni a mennyből az ének nyomán. Mennyből az angyal, énekelték áhítatos hangon a gyerekek és szívük minden bizalmával néztek a fa alá, ahol az ajándékok sorakoztak. Majd kiosztották az ajándékokat. Ő egy csodaszép szőke hajasbabát kapott. Olyan öröm és boldogság ömlött el rajta, kicsi szíve úgy, de úgy dobogott, hogy akkor megfogadta, soha, soha nem lesz rossz, és ölelte, szorította magához a babáját, alig akarta elhinni, hogy az övé. Az ágyban is magához ölelve aludt el vele. 

 Tévesztések-tévedések

Kora tavasszal kőművesek jöttek az intézetet tatarozni. Nagy halom meszet, homokot hoztak és telerakták az egész udvart a szerszámaikkal, alig hagyva helyet a gyerekeknek játékra. A homok kupacba volt halmozva és szigorúan meg volt tiltva a vele való játék, s talán éppen ezért még jobban vonzotta a gyerekeket. Körbeállták, hogy legalább nézzék, ha már nem játszhattak benne.

Dódi is ott állt legelöl, de még a kezét is hátra tette, nehogy kísértésbe essen, hogy a homokba mártsa, amikor valamelyik nagyobb lány hátulról meglökte, és ő kézzel előre, bele a homokba… Dühösen fordult hátra, hogy ki tette ezt? majd mindkét kezével vissza akarta simítani a homokot, ám ebben a percben a tornácról felhangzott a „Kicsianyám” hangja! Melyik az?!! azonnal jöjjön ide! Nem megmondtam, hogy ott nem szabad játszani? Tessék azonnal idejönni! hangzott újra. Odament, de még mielőtt elmondhatta volna, hogyan történt a dolog, Kicsianyám ráhúzott egy párat a fenekére, majd bezárta a munkaszobába büntetésből. - Így! máskor majd megtanulod, hogy szót kell fogadni! Azzal elment, ő meg ott maradt egyedül, sírva az igazságtalanságért, amiért meg se hallgatták, csak verik, meg bezárják, pedig nem is ő volt a hibás… Nagyon el volt keseredve. Tehetetlen dühében csak úgy toporzékolt, míg belefáradva beült a padba és csendben elaludt. Úgy talált rá Boriska, amikor Kicsianyám beküldte érte, hogy kérjen bocsánatot és menjen vacsorázni.  Ő megint magyarázni kezdte, hogy bocsánatot kérek, de… - Na jól van! vágott a szavába az igazgatónő. Máskor ne légy rossz. Eredj vacsorázni.

El volt intézve, benne rekedt a magyarázkodás. Sokáig nem tudta elfelejteni és megbocsátani az esetet, csak azt tudta, hogy igazságtalanság érte. Nagyon dühös volt, ha csak eszébe is jutott a dolog. És mindig haragudott arra a lányra, aki belelökte a homokba. Ki nem állhatta.

Szörnyű! Hogy te milyen mafla vagy?! Boriska haragosan rázta meg a fejét. Én még nem láttam ilyen ügyetlen gyereket, még nem láttam!

A munkaszobában voltak és kézimunkáztak. A hosszú asztalok mellett a padokon ültek a lányok, ki hímezett, ki horgolt, vagy éppen írásos terítőt varrt, kinek mi volt a feladata. Dódit horgolni akarta Boriska megtanítani, de sehogy sem sikerült. Hiába volt minden igyekezete, a cérna fekete lett, majd elszakadt a tűt görcsösen fogó kezétől.

Az egész gyerek egy görcsös igyekezet volt, hogy megtanulja azt, ami a többinek olyan könnyen megy, muszáj neki is sikerülnie, azonban hiába minden erőlködés, ne megy. Dühében sírva fakadt és vadul tépdeste a szürkére izzadt cérnát, majd a földhöz vágta.

Ne hisztizz! rázta meg újból Boriska és pofonvágta… taknyos! nézz oda… A pofontól aztán lecsendesedett, de horgolni nem tudott megtanulni, csak évek múlva, amikor férjhez készült és kis terítőket horgolt magánszorgalomból saját részére, a saját otthonába.

Egy vasárnap délután az apja jött érte és elkéreztette, hogy egy kicsit hazavihesse. Elengedték és ő apja kezét fogva ment ki a kapun. A többiek irigyen néztek utána. Otthon a kicsi szobában egy idegen néni ült a széken és őket várta. Rózsi néninek hívták, vidám, piros arcú néni volt és szeretettel nézett rá, majd az ölébe vette és csokoládét adott neki, simogatta a haját és azt mondta, te kicsi árva! Az apja ránézett, de nem szólt semmit. Aztán eltelt a délután és őt visszavitték az intézetbe.

Az első két elemiosztályt az intézetben járta ki, elég jó felfogású gyerek volt, különösen a történeteket szerette nagyon. Aztán egy délután az apja jött érte és hazavitte, - Ezután velem fogsz lakni - mondta – lesz egy új anyukád, légy kedves hozzá!

Ő azt hitte, hogy Rózsi néni lesz az anyukája, és örömmel ment az apjával hazafelé, de amikor hazaértek a kis szobába – egy idegen néni várta őket, és amikor az apja megmondta, hogy ez az új anyukád, belőle önkéntelenül kitört a szó: Hát nem Rózsi néni lesz az anyukám? – az apja megrángatta a kezét, hogy hallgasson, de már késő volt, kibuggyant a száján a csalódás és ezzel örökre ellenségéve tette az asszonyt.

 A mostoha

Hat keserves év következett. Az asszony talán nem tudta elfelejteni az első találkozás kitörését? vagy olyan gonosz természetű volt? nem lehet tudni, de minden lehetőt kitalált, hogy kínozhassa. A szomszédban lakott egy család, három kislányuk volt, de neki szigorúan tilos volt velük még csak szóba is állni, egyáltalán nem engedte senkivel érintkezni. Egy másik szomszéd néni, akinek már nagy lánya volt, neki adta a kis bababútort - Az én Magdim már kinőtte az ilyen játékot, maholnap férjhez megy, játsszál te vele, te kis árva! Boldogan vitte haza, a babájának lesz lakása! Volt szekrény, ágy, asztal és két szék is, az ágyban matrac, párna, meg paplan, gyönyörűen berendezve, a stelázsi alsó polcára minden este lefektette a babáját az ágyba, még énekelt is neki, hogy aludjon jobban.

Aztán elkövetkezett az idő, amikor igazi kisbaba jött a házba, igazi élő, síró kis baba. Most már nem volt szabad többet játszani, babázni, rendezni a babaszobát, az igazi babára kellett ügyelni meg pelenkát mosni, mosogatni, sepregetni, mindent rendezni a házban. És nem volt szabad sírni hagyni a babát, ha meghallotta, hogy sírt, amíg ő nem volt otthon, rögtön kijárt a verés, a büntetés.

Karácsony előtt egy pár nappal azt mondja a mostohaanyja: - Szedd össze a játékaidat, kiviszed az ószerre, eladod, most karácsony előtt megveszik, neked már nem kell játék, kilencéves nagy lány vagy, egyéb dolgod van!

Hirtelen nem is tudta felfogni, mit is mond. Csak mikor csattant a pofon az arcán és újból rákiáltott: - Na, mi lesz? Mozgás! Vagy megsiketültél? - akkor ért el a tudatáig, hogy mit is akar, hogy adja el az ő játékát? az ő babáját? Nem, ezt nem lehet, hisz ez az övé, ezt nem lehet eladni! hogy a babáját? amit az angyal hozott neki? azt eladni az ószeren? ez nem, ez nem lehet igaz – ezt nem akarhatja!

Akkor nagyon kikapott, mert ellenkezni mert, ütötte, verte a nadrágszíjjal a meztelen kis testét és el kellett vigye a játékokat, a babát eladni az ószerre, hiába sírt, nem volt mit tenni.

Aztán még egy baba jött! Most már kettőre kellett vigyázni. Éjszaka, ha sírt a gyermek, őt költötték fel, hogy ringassa, amíg megint elalszik. Ha elnyomta az álom és a gyerek újra felsírt, megint csak megverték. Mindent kitalált a mostoha, hogy megbüntesse. Nem adott enni, mert rossz volt, ha az apja hozott valami nyalánkságot, ő nem kapott belőle, mert nem érdemli meg, mert egy semmirevaló rossz kölyök.

Egyszer három napig nem kapott enni, és amikor vízért ment a vezetékre, nem bírta a nehéz vedret, összeesett. A szomszédok szedték össze és vitték be a lakásba és szidták az asszonyt, hogy lehet egy ilyen csepp gyereket ilyen nehéz munkára fogni! Nem is tudták, hogy ő az éhségtől esett össze.

Egy éjjel megint felrázták álmából, mert sírt a gyermek és kellett vakarni a hátát, mert csak úgy akart aludni, ha „Dódi” vakarja a hátát. Hát ő meg is vakarta, de úgy belecsípett dühében, hogy a gyerek élesen felvisított s kiabálta, hogy megcsípett Dódi! megcsípte a hátamat! Akkor az apja nagyon dühös lett és a nadrágszíjjal úgy elverte, hogy mind összecsinálta magát.

Reggel, az apja mintha megbánta volna az éjszakai kitörést, a fejét megsimogatva mondta: Dódi, Dódi! Miért vagy rossz, kislányom? De a mostoha rászólt: Úgy-úgy, csak kényeztesd, úgyis a fejemre van nőve! Nem is érdemli meg, hogy becézzük, jó lesz neki a Rózsi név is, megtiltom, hogy Dódinak szólítsátok! Megértettétek? - szólt a gyerekeknek és az urának egyaránt: Rózsi, ezután csak így kell hívni!

Jaj, hogy utálta ezt a nevet! Később is, ha valaki így szólította, megrázta az undor. Ha bemutatkozott mindig úgy mondta F.Rózsika vagyok, szinte megnyomva az utolsó szótagot, nehogy még véletlenül is ne értse az illető, hogy ő „Rózsika” és nem Rózsi!

Samu bácsi az édesanyja testvérbátyja volt, Aranyosrákosi gazdálkodó ember, egy alkalommal a piacra jött, áruval megrakott kóberes szekérrel. Az árut eladta a piacon, utána eljött megnézni Dódit is, hogy mit csinál. Dódi, most már csak Rózsi, arcán egy csúnya seb, gyerekkel a karján, rendezgetett a kicsi szobában. A mostoha nem volt otthon, valahol a szomszédban üldögélt, nagyon szeretett a szomszédban tanyázni, legtöbbször csak estére jött haza, mikor jött az apja a munkából. Rózsi nem bánta, ha elment, legalább addig nyugta volt tőle. Ha otthon volt állandóan dumézta az öklével, hol a fejét, hol a hátát, csak úgy, anélkül, hogy valami oka lett volna rá. Sokszor, ha csak elment a háta mögött, Rózsi már húzta be a nyakát, már előre védekezve, vagy inkább félve az ütéstől.

Samu bácsi meglátta az arcán a sebet, kérdi, hogy mit csinált, mitől ilyen az arca? Ő elmondta, hogy a mostohája hozzányomta a forró kicsi lábast az arcához, mert rosszul tartotta a kanalat a kezében, de erre már megjött az asszony is, és azt mondta, hogy hazudik, mert ő, Rózsi nyomta az arcához a lábast, meg akarta inni a gyerek elől a tejet és hogy egy olyan gonosz, rossz kölyök, hogy ilyet még életében nem látott, pedig ő mindent megtesz érte. A múltkor is összecsinálta magát, ő kellett kimossa belőle, hogy azt hitte a belét hányja ki, olyan büdös volt.

Rózsi csak állt és nézte, hogy ömlik ki belőle a hazugság, és arra gondolt, ha elmegy Samu bácsi akkor megint megveri, mert azt mondta, hogy a mostohája égette el az arcát és akkor hirtelen kitört belőle a sírás. Samu bácsi! Vigyen el innen! Vigyen el innen, mert nem igaz, hogy olyan rossz vagyok és nem leszek rossz soha többet, csak vigyen el innen! Samu, az ember megérezhetett valamit, mert azt mondta a mostohának, hogy engedje vele, majd meglátjuk, hogy milyen lesz Máminál, a nagyanyjánál.

 Reménység

Este érkeztek meg Rákosra. Ilonka ángyó, a Samu bácsi felesége és Mámi, a nagyanyja jó vacsorával várta a hosszú útról hazatérő embert, sült kolbász és puliszka, káposztalével volt a vacsora. Dódi még soha ilyen jóízűen nem evett. A nagyanyja meglepődött, mikor őt meglátta, nem tetszett neki, hogy Samu odavitte őt, de nem szólhatott semmit, mégiscsak az unokája.

Egy vasárnap vendégek jöttek Tordáról, Teréz nénje a férjével, János bácsival és két gyerekével, egy kicsi fiú, Karcsi és egy kislány, Erzsike. A fiú 5 a leány 3 éves volt.

Hátul a kertben ültek a fűvön, élvezték a szép nyári délutánt, Dódi is ott játszott felszabadultan a két gyerekkel, itt nem verte senki, ha nem is szerették, de nem bántották, elfért ő is a többi gyerek közt. Hogy a nagyok közben mit beszéltek, Dódi nem hallotta, de mikor hazaindultak a nénjéék Tordára, János bácsi ránézett és azt mondta: Na, akkor gyere te is, szedd a cókmókod és gyere. Sok összeszedni való nem volt, mert csak az volt az övé, ami rajta volt, még cipője sem volt, de hát nyáron az nem is kellett.

Teréz nénje Édesanyjának testvérhúga volt, jó asszony volt, sajnálta a kis árvát, János bácsi is jó ember volt, úgy határoztak, hogy magukhoz veszik, legalább ügyel majd a gyerekekre, amíg ők dolgoznak. János bácsi a szódagyárban dolgozott, Teréz néni úri házakhoz járt takarítani, mosni.

Úgy tartották, mint a saját gyermeküket, nem sok dolga volt, csak épp az ágyakat összerakta, egy kicsit kisepert és kész, játszott a gyerekekkel. Az egyszobás lakásban nem sok munka akadt.

 A munka

És akkor 1940-ben a bécsi döntés kettészakította Erdélyt. János bácsiék hazaköltöztek Nyárádszeredába, a szülőfaluba, őt nem vitték magukkal, vissza kellett menni az apjához, a mostohához. Teréz nénje adott neki száz lejt és útra tette Kolozsvár felé, vissza a pokolba.

Akkor már tizenhárom éves volt és elhatározta, hogy elmegy dolgozni. Állandóan az újságot böngészte, az apróhirdetéseket. Egyszer talált egy hirdetést, kifutólányt kerestek varrodába. Elment és jelentkezett. Azt mondták, hogy nagyon kicsi, még nőnie kell, de ő annyira bizonygatta, hogy nem is olyan kicsi és hogy nagyon fog igyekezni, csak vegyék fel, majd ő megmutatja, hogy mit tud, hogy felvették.

Hordta haza a kész ruhákat az úri hölgyeknek, még borravalót is kapott. Nagyon meg volt elégedve, végre nem élősködik senki nyakán, és a borravalóból vehet magának csokiskaramellát, azt nagyon szerette. A fizetést, heti négy pengőt, hazaadta.

Őszi nagyvásárkor gondolta, hogy visz az öccseinek vásárfiát. Vett két finom tordai pogácsát és boldogan vitte haza a két fiúnak. Amikor az asszony meglátta, nekiesett, hogy miért költi a fizetést nyalánkságra, agyba-főbe verte, hiába mondta, hogy ez a borravalóból van, nem törődött vele, minden pénzt hazavigyen, mert ha nem kitapossa a belét!

            Elhatározta, hogy többet nem marad ott, nem hagyja magát ütni többet, elég volt! Még nem tudta, hova megy, csak azt tudta, hogy itt nem marad többet. Amikor megmondta az asszonynak a szándékát, az megint nekiesett és meg akarta ütni, de ő felemelte a kezét, és a szemébe nézve azt mondta, engem maga többet meg ne üssön, mert visszaütöm. Valami lehetett a nézésében, mert az asszony nem ütötte meg. És azután többet soha senki nem verte, sem okkal, sem ok nélkül. Nem tűrte!