Bizony, sokszor elmegy az ember kedve, ha kicsúszik a reménybeli szőnyeg alóla, hogy nincs értelme...

Mégis...

 Valami többre, nagyszerűre vágyott, ezért lótott-futott, teljesített penitenciákat, hátha utolérné azt a csillagot, amit álmodott magának.

Nem vette észre, mert oldalra sosem látott, hogy ott lógott rajta, lebegett, ügetett mellette, s ha zavarta – csak félre legyintette mentében – a társ, kit a sors adott mellé.

Okkal történt ez is. Célja volt vele. Egyrészt, hogy használja kezét valamire, ami felesleges bosszantásnak tűnt. De nem az volt. Hanem a repülő, szárnyaló tárgyak irányító fékjei közül egy. Hogy a száguldásban megfelelő légvonalban tartsa.

Ő volt az igazodási pont, hajózás közben a világítótorony, hogy tudja merre tartson, hová térjen vissza.

Elveszettsége kezdődik azzal, ha a ráaggatott súlyok, oszlopok fogyatkozni,  tünedezni kezdenek róla.

Rád gondoltam, meg rád is barátom, társam, rokonom, akik elkísértek utaimon, szemügyre véve, figyelemmel tartva rajtuk-bennük engem. Mekkora szeretet kell ahhoz, hogy akkor is utamon tartson, ha ti már nem lesztek!

Mikor Isten felnyitott engem, nemcsak megmutatott magamnak, de ki is műtötte félelmeimet. Bennetek követett. Nézett fiaimmal, veled, anyámmal, húgommal, hittestvéreimmel. Még aki nem tudta, abból is kinézett, rám sütötte szemét, nem voltam egyedül.

Óvott a fákkal, utakkal, ösvényekkel. Továbblendített a széllel. Betöltött hajnalban friss reménységgel. Esténként éjbe csomagolva vett ölébe.

Bizony, Ő az Isten.

Aki folyton várt rám.

Hallani akarta kimondott szavaim.

Dalom. Énekeim. Vágyaim. Félelmem.

És elmondtam Neki.

2020-12-01