Felhívott egy régi kedves testvérem. Ugyanolyan "tusakodásai" voltak, mint nekem.(Ha nem is ugyanazokkal a bűnökkel, de harcolt ellenük, és győzött.)
Hívott Isten tiszteletre, de nem mentem.
Másnap felhívott, hogy ugorjak ki hozzá, ha van egy kis időm.
Kicsi van - mondtam. És elmentem hozzá.
Tömören, lényegbevágóan, a legfontosabbakról beszélgettünk. A végén imádkoztunk.
És leszállt a menny.
Nincs más, aki meg tudná indítani az ember szívét, mint az Úr. Ott volt.
Hallottam magam, elvékonyodott hangon, sírva imádkozni.
Aztán könnyebb lett. Valami kövek hengeredtek le a szívemről.(Nem lehet költői képek nélkül megfogalmazni Isten érintéseit.)
Másnap én látogattam meg két hittestvéremet.
A találkozás öröme ellebbentette a neheztelés súlyos függönyét.
Nincs is jobb, mint elengedni egymásnak, "megengedni" az Úrnak, dolgozzon bennünk, rajtunk.
Üdítő nap volt.
Kicsit kisütött a nap belül.