Felhívott egy régi kedves testvérem. Ugyanolyan "tusakodásai" voltak, mint nekem.(Ha nem is ugyanazokkal a bűnökkel, de harcolt ellenük, és győzött.)

Hívott Isten tiszteletre, de nem mentem.

Másnap felhívott, hogy ugorjak ki hozzá, ha van egy kis időm.

Kicsi van - mondtam. És elmentem hozzá.

Tömören, lényegbevágóan, a legfontosabbakról beszélgettünk. A végén imádkoztunk.

És leszállt a menny. 

Nincs más, aki meg tudná indítani az ember szívét, mint az Úr. Ott volt.

Hallottam magam, elvékonyodott hangon, sírva imádkozni.

Aztán könnyebb lett. Valami kövek hengeredtek le a szívemről.(Nem lehet költői képek nélkül megfogalmazni Isten érintéseit.)

Másnap én látogattam meg két hittestvéremet. 

A találkozás öröme ellebbentette a neheztelés súlyos függönyét.

Nincs is jobb, mint elengedni egymásnak, "megengedni" az Úrnak, dolgozzon bennünk, rajtunk.

Üdítő nap volt. 

Kicsit kisütött a nap belül.